Professzor úr, nekem furcsa kérésem van. ...azt szeretném, ha meghalok, boncoljanak fel! - Nem bízik abban, hogy meg tudjuk állapítani, valaki meghalt-e? - kérdeztem vissza. - Én bízok magában, de a mi családunkban olyan eset történt, amit, amíg élek, nem tudok elfelejteni - mondta, és belekezdett a történetbe. A kilencszázas évek elején történt. Az öreg nagycsaládból származott, nyolcan voltak testvérek, ő volt a legkisebb. A legidősebb és a legkisebb gyermek között nagy volt a korkülönbség: amikor ő cseperedett, nővére már tizenhat éves volt, s annak rendje-módja szerint férjhez is ment. A gyermekáldás sem váratott magára sokáig, és a szülés az aratás idejére esett. Sajnos, a fiatal anya a szüléskor meghalt, ami akkoriban nem volt szokatlan dolog. A falu asszonyai kitöröltek pár csepp könnyet a szemükből, majd úgy döntöttek, hogy a csecsemő szívja meg a halott anyja mellét, aztán ha életben marad, akkor már agyonverni se lehet, ha pedig a Jóisten úgy akarja, haljon meg ő is. Ez így is lett, mert a gyerek vagy az anyától szerzett fertőző betegségben vagy attól függetlenül, de még aznap meg is halt. S mivel dologidő volt, ráadásul aratás, nem lehetett sokáig bánkódni: a holtat aznap el is temették. A fiatal férjnek azonban rossz érzése volt. Nem tudott megnyugodni, és barátaival együtt a viharlámpa fényénél még aznap éjjel kiásták a halottat, hogy tényleg meghalt-e. Az asszony a koporsóban valóban halott volt, de már nem a hátán feküdt, mint amikor behelyezték, hanem a hasán! Haja kitépve, arca összekarmolva, a halott csecsemő már alatta volt. - Tetszik tudni, professzor úr, én semmiképpen se szeretnék élve eltemetődni - tette hozzá az öreg, és kisántikált a szobából. (Részlet a könyvből)

Mondják: a történetmondás embermivoltunk alapeleme, mert bárhol is keletkezett valamely kultúra a földtekén, az ógermánoktól a polinézekig, az inuitoktól a zulukig, a mesélés nélkülözhetetlen funkciója a tapasztalatok és értékek közvetítésének. Az önazonosság kialakítása és a másokra való hatás a "storytelling" révén érvényesül, ami az ősidők óta lehet a megtörténtek melletti tanúságtevés, vagy a mulattatás, a mesei vágyteljesítés, illetve a költői igazságszolgáltatás jegyében fogant fikció. Akinek vannak hatásos történetei, az magára vonja az emberek figyelmét és segít nekik abban, hogy megkülönböztessék a fontosat a lényegtelentől, a hitelest a hiteltelentől, az igazat a hamistól. 

Csiba László doktor úrnak ilyen történetei vannak: hol megejtőek, hol megrendítőek, hol gunyorosak, hol szigorúak. Saját tevékeny és sikeres életének mozaikjait éppúgy kirakja általuk, ahogy beszámol a közeli és távoli világ ügyes-bajos dolgairól is, hogy aztán mérleget vonjon az itthoni és a külhoni lét esélyeiről, arról, hogy mi is tartja bennünk a lelket ebben az ellentmondásos világban. Csiba László klasszikus hangvételű novellái, illetve tárcái, humoreszkjei és publicisztikái igaz tanúságot tesznek a testi és lelki gyógyításról, az orvoslás szenvedélyéről és határairól, az élet ünnepéről és az elmúlás gyászáról. Ha ezeket az írásokat olvassuk, úgy érezhetjük, hogy nem könnyű, de jó embernek lenni.

Dr. Szirák Péter,
József Attila díjas egyetemi tanár,
az Alföld főszerkesztője